Beneš-dekrétumok: 70 éve tart a gyalázat

1945. augusztus 2-án bocsátotta ki leghírhedtebb rendelkezéseit Edvard Beneš, amelyekből mintegy háromtucatnyi a csehszlovákiai németek és magyarok teljes kisemmizéséhez vezetett.
A jogfosztó rendelkezéseket a második világháború végén újjáalakuló Csehszlovák Köztársaságban számos jel előzte meg: Edvard Beneš csehszlovák elnök már londoni emigrációjában, 1945. február 16-ai rádióbeszédében kijelentette, hogy az új csehszlovák köztársaság nemzetállam lesz, ezért elő kell készíteni a németek és magyarok ügyének „végleges megoldását".
Mind bűnösök vagyunk
A szovjetek által „felszabadított" Pozsonyban a cseh kommunista párt elnöke április 5-én meghirdette a kassai kormányprogramot, eszerint a magyarok – az igazolható „antifasiszta élharcosok" kivételével – mind háborús bűnösök. Április 20-án letartóztatták Esterházy János grófot, a Magyar Párt vezetőjét, 30-án megkezdték a magyarok és németek internálását Pozsonyban: a kitelepítettek 15-20 kilogramm ingóságot vihettek magukkal, minden másukat elkobozták. Mindezt még a hírhedt dekrétumok kihirdetése előtt, az ideiglenes magyar kormány hiába tiltakozott a szovjeteknél és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál is.
Beneš odacsap
Aztán alig néhány napra rá, hogy elhallgattak a fegyverek Európában, 1945. május 14-én Edvard Beneš megkezdte a csehszlovák államiságot megalapozó rendeletek kibocsátását. Ezek közül a leghírhedtebb tizenhárom rögzítette közvetlenül az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét.
Benešék ekkor és ezután is többször próbálták elérni a németek mellett a magyarok teljes kitelepítését is, ám ezt a szövetségesek többször visszautasították. Mindenesetre azt sikerült elérniük, hogy szláv nemzetállam eszméjébe bele nem férő magyarok pokolként éljék meg a „felszabadulást": rájuk nézve a legsúlyosabb, 1945. augusztus 2-án, azaz hetven éve kiadott 33. elnöki dekrétum – a korábbi kassai programmal összhangban – a háború fő felelőseinek kikiáltva automatikusan megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól (mindössze 3 százalékuk tarthatta meg), ezzel a nyugdíjuktól, állami járadékoktól, állami, később magánalkalmazotti státusaiktól, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Elkobozták, majd csehek és szlovákok között osztották szét a németek és magyarok földjeit. Mintegy negyvenezer magyart Csehország legtávolabbi részébe, az egykor németek által lakott Szudéta-vidékre vittek kényszermunkára.
Másfél százezren kitelepítve
A mintegy hárommillió némettel ellentétben a magyarok totális kitelepítését a szövetségesek nem engedélyezték, ettől függetlenül Csehszlovákiában kényszermunkatáborokban dolgoztatták magyarok tízezreit. Ezzel és szovjet nyomással végül rábírták az ideiglenes magyar kormányt a lakosságcsere-egyezményre. A szerződést 1946. február 27-én írta alá a két fél, eszerint lényegében a Magyarországról jelentkező szlovákok számával azonos számú magyart telepíthettek ki a csehszlovákok.
Benešék Magyarországon főleg szegény szlovákokat toboroztak, akiket a felvidéki magyarok jómódú gazdaságainak megszerzésével kecsegtettek. Az így átcsábított mintegy hetvenezer szlovákért áttelepített magyarokon felül még kötelező jelleggel Magyarországnak át kellett vennie a csehszlovák népbíróságok által koncepciós perekben háborús bűnösnek nyilvánított mintegy hetvenötezer magyart – jellemzően azért, mert 1938-ban, Felvidék déli sávjának visszatérésekor felvették a magyar állampolgárságot. A vagyoni különbségek is óriásiak voltak: a magyarok tízszer annyi földet hagytak maguk mögött, mint amennyit cserébe kaptak a szlovákoktól.
A folyamatot a „reszlovakizáció" tetőzte be, ennek során a Beneš-dekrétumok alapján elvett állampolgárságot visszaadták azoknak a magyaroknak, akik hajlandók voltak szlováknak vallani magukat, és így visszakapták állampolgárságukat és elkobzott vagyonukat. A maradék négyszázezres magyarság széttelepítésére és asszimilációjára végül paradox módon a kommunista hatalomátvétel miatt nem került sor.
Sztálin békét akar
Bár 1946. március 28-án az új csehszlovák országgyűlés visszamenőleg törvényerőre emelte az elnöki rendelkezéseket, a korábban magyarokat háborús bűnösnek bélyegző Klement Gottwald 1948-ban megalakuló kommunista kormánya moszkvai nyomásra visszább vett a magyarok üldözéséből, az év végére hűségeskü fejében a magyarok is visszakaphatták állampolgárságukat, Prága elengedte a magyar jóvátételi kötelezettséget a megszerzett felvidéki magyar vagyon fejében, 1954-ben pedig eltörölték a „reszlovakizációs" határozatokat.
Máig ható gyalázat
Ami megdöbbentő, hogy a rendelkezések ma is érvényben vannak, a cseh és szlovák öntudat szerves részét képezik. Bár Csehszlovákia 1992-ben megszűnt, a két utódállam egyike sem volt hajlandó hatályon kívül helyezni a magyarok és németek millióinak üldözésére alapot adó Beneš-dekrétumokat.
A két ország történészei nemrégiben pedig úgy nyilatkoztak, hogy értelmetlen lenne eltörölni a dekrétumokat, mi több, azt is elhangzott, hogy a magyarok kitelepítése meg sem történt.
A cseh közvélemény sem áll jobban ezen a téren, mint a szlovák. 2013-ban Karel Schwarzenberg elnökjelöltkéntkijelentette, hogy emberi jogokat tipró dekrétumai és az erre alapozottan végrehajtott jogsértések miatt Benešt ma jó eséllyel Hágában vonnák felelősségre. Kijelentése miatt ellenlábasa, Miloš Zeman viszont közölte: elfogadhatatlannak tartja,hogy Schwarzenberg a Cseh Köztársaság elnöke legyen, és közölte, az elnökjelölt úgy beszélt, mint egy szudétanémet.

Kárpótlás nélkül
A kommunista magyar állam a Párizs környéki 1947-es békeszerződések szerint magára vállalta az áttelepítettek kárpótlását – sőt Prágával külön megegyezett, hogy kölcsönösen lemondanak minden egymással szembeni követelésről –, erre azonban a kommunizmus évtizedei alatt nem kerülhetett sor, a Kádár-kormány csak igen szűkre szabott feltételek mellett 1964-ben adott néhány tízezer forintot néhány magyar állampolgárnak a Csehszlovákiában és Jugoszláviában „társadalmi tulajdonba vett" lakóingatlanaik után. Egyéb kárpótlásra azóta sem került sor, dacára az 1996-os alkotmánybírósági határozatnak, amely ezt előírta, valamint a kitelepítettek szinte teljesnévsora ismeretének ellenére.

Kollektív bűnösség elve az EU-ban?
Ugyanakkor a kollektív bűnösséget is kimondó dekrétumok nemcsak erkölcsi és nemzetközi jogi szempontból aggályosak, de az Európai Unió alapelveivel is összeegyeztethetetlenek, ennek ellenére hatályon kívül helyezésükre sem a csatlakozás előtt, sem azutánnem voltak hajlandók a csehszlovák utódállamok, jóllehet az uniós jog elméletileg automatikusan felülírja a rendelkezéseket.
Sőt, 2007 szeptemberében a szélsőségesen magyarellenes Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák pártok megszavazták a dekrétumok sérthetetlenségéről szóló parlamenti határozatot.
Előrelépés azóta sem történt, hiába követelte a dekrétumok eltörlését a magyar fél Szlovákiától, még a szlovák-magyar Most–Híd párt kölcsönös bocsánatkérési gesztusára sem mutattak fogadókészséget.
Berényi József, a Magyar Közösség Pártja elnöke nemrég a Kossuth Rádióban rámutatott: a szlovák politikusok jelentős része attól tart, ha elfogadná, hogy jogtalan, embertelen és elfogadhatatlan volt a felvidéki magyarok kitelepítése, megkérdőjeleződhetnek az államhatárok, holott a két kérdésnek nincs köze egymáshoz.

szerző: Veczán Zoltán

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn
FaLang translation system by Faboba

Legfrissebb